Grafitblog

 

Grafitblog, 87.-rész

Kedves Olvasók!

Nagyon nehéz kötelezettségemnek teszek most eleget. Nagyon fájdalmas az, amiről írnom kell most nektek. Nem is találom a szavakat könnyen. Én Bodza, aki mindig nyafog valamin, mindenről van véleményem, mindenhez van hozzáfűznivalóm, gazdám szerint akkor is mondom a magamét, mikor nem kell, most nem találom a szavaim. 😔

Minden nagyon hirtelen és gyorsan történt. Beteg volt már ezt tudtuk, igaz nektek nem sokat írt erről, s én sem szeretnék betegségéről írni bővebben, mert szeretném tiszteletben tartani az ő kérését is, illetve mi sem szívesen beszélünk gazdámmal együtt fájdalmas dolgokról. Röviden azt szeretném tudatni veletek, hogy nagyon beteg volt már, de töretlen lelkesedéssel írta nektek a blogot, hisz mindig az hajtotta, hogy minél többet megtanítson az életén keresztül nektek is, s nekem is. Múlt hét kedden azonban legyűrte a betegség, s átkelt a szivárványhídon Bogicához. 🌈🖤

Engedjétek meg nekem, hogy ezt részletesebben ne fejtsem ki, a Grafit iránti tiszteletből. Elment tőlünk, de emléke örökké velünk fog maradni, s úgy vélem, hogy igaz, hogy fizikai valójában már nincs közöttünk, de a közösen átélt élmények soha nem feledtetik el őt. ❤️ Színes egyéniségével mindenkit elvarázsolt. A gyerekek évek múltán is emlékeznek rá, nincs olyan érzékenyítés egyik óvodában, táborban, iskolában sem, ahol Grafika ne kerülne szóba. Írásain keresztül szerintem ti is képet alkothattatok róla. Én amikor legelőször átléptem ennek a háznak a küszöbét egyből nagyon megszerettem őt. Vidámsága, szeretete, pajkossága lenyűgöző volt számomra. Engem befogadott és nagyon szeretett az első pillanattól kezdve.

Emlékszem néha-néha hogyan törtünk borsot gazdink orra alá. Mindenben benne volt, csak mikor kiderültek a dolgok úgy tett mint aki szigorúan tanítani akar a helyes viselkedésre, közben titokban nagyon tetszett neki mindenféle csínytevés. Mikor ide kerültem, próbáltam a határaimat feszegetni kicsit, s elloptam gazdámtól a rizst, s kinn szétszórtam a kertben, Grafit meg nagy ártatlan képet vágott, hogy neki ehhez semmi köze, s ejnye-bejnye hogyan viselkedhet így ez a Bodza, közben meg jót derült magában, hogy ilyen rafkós lány voltam. Az is tetszett neki, amikor gazdám papucsát lenyúltam és kinn eldugtam a kertben. Kitűnő csapat voltunk mi együtt.

Eleinte mikor még nem volt ennyire beteg, volt, hogy gazdánk mindkettőnket bevitt a városba, voltunk közösen érzékenyíteni is, ahol megtanította nekem a dolgok csínját-bínját. Én úgy vélem, hogy mindannyian sokkal többek lettünk azáltal, hogy itt volt Ő nekünk. Én csak azt kívánom, hogy pihenjen békében. Nagyon sokat tett gazdámért is, értem is, s mindenkiért, aki nyitott volt megismerni őt. Vigaszt az nyújt nekem, hogy minden teher lekerült már róla. Elképzelem ahogyan a vadászmezőn játszik mindazokkal, akik már vártak rá odaát. Mi meg akik itt maradtunk minden nap nagyon sokat fogunk gondolni rá, s őrizni fogjuk mindazt, amit itt hagyott nekünk személyiségéből.

El szeretnék most köszönni, s ezennel lezárni a blogot, hiszen nem érzem magam méltónak arra, hogy folytassam. Ez a blog az ő életműve volt, nem érezném tisztességesnek, ha belekontárkodnék. Én ilyen színesen úgy sem tudnám írni. Azt mondta nekem mikor perlekedtem vele, hogy Bodza majd ha megélsz annyi mindent az életben amit én, akkor ragadj billentyűt, s oszd meg bölcsességeid azokkal, akik nyitottak erre. Akkor ezen mélyen megsértődtem, de most ha a lelkembe nézek, tudom, hogy mindenben igaza volt. 4,5 évesen túl fiatal és tapasztalatlan vagyok még ehhez.

Elköszönök tehát tőletek, s zárszóként csak azt kérem tőletek, hogy soha ne feledjétek el őt, s mindig jó szívvel emlékezzetek rá. Bölcsességei kísérje utatokat!

Szeretettel: Bodza

Ha Tetszett a blog olvassátok el bátran a korábbi részeket is!

Megjelent részek: