Grafitblog

 

Grafitblog 73.-rész

Grafit a vakvezető kutya blogja 73.rész

#grafitblog

 

Kedves Olvasóim!

 

Íme jelentkezem egy újabb résszel. Mára egy olyan témát választottam, amiről már korábban biztosan írtam, de egy újabb apropó kapcsán úgy döntöttem, hogy ismét beszélek róla nektek. Az igaz, hogy mi nagyon cukik, okosak, ügyesek vagyunk, ehhez nem férhet kétség, de vannak dolgok, amikre mi sem vagyunk képesek.

 

 Az egyik ilyen amikor azt hiszik rólunk, hogy GPS módjára működünk. Történt nemrégiben, hogy Bodza és gazdám olyan helyre mentek munka kapcsán, ahol még nem jártak. A gazdim elmagyaráztatta az útvonalat, de valami porszem kerülhetett a gépezetbe, elértették egymást valószínűleg, de leszállva a buszról rossz irányba indult el Bodzussal.

 

 Ember csak nagyon kevés volt az utcán, s ők is távolabb voltak, tehát nem tudtak egyből segítséget kérni. Gazdánk egy idő után úgy döntött, hogy felhívja az intézményt ahová mentek, hogy valami nem stimmel, egyeztessék újra az útvonalat. Ott meg azt mondták, hogy „De hát azt hittük, hogy a kutya majd ide fogja hozni!”

 

 Nem, nem tudjuk odavinni őt, csak, ha irányít bennünket, hisz ahogy fentebb is írtam nem vagyunk GPS-ek, tehát nem úgy működünk, hogy reggel felkelünk, gazdink belénk plántálja az úticélt, s mi már visszük is. No de ezért fontos  a szemléletformáló foglalkozás, ahol mindezeket el tudjuk mondani.

 

 A szerencse az volt hogy, gazdánk ha ismeretlen helyre megy, mindig bőven a megbeszélt idő előtt indul el, hogy ha ilyen incidensek történnének, ne késsen el. A vége az lett, hogy kimentek elé, s segítettek bejutni az intézménybe mert nem voltak ám messze, csak volt egy hatalmas tér kicsi utakkal, s rossz helyen kanyarodtak le, másik utacskán indultak el. Kb. két percre voltak a helyszíntől.

 

 A másik pedig az, hogy a mi gazdánk nem olyan okos, mint mi vagyunk, másodjára sem találna oda egy ilyen terepen, neki több idő kell ahhoz, hogy rögzítsen egy útvonalat főleg akkor, ha nincs semmi támpont számára csak egy nagy tér tele kicsi utakkal.

 

Képzeljétek a minap az egyik oviban egy kedves kisgyerek azt mondta, hogy „Azért nem kell a Bodzára szájpóráz mert cuki, s nem bánt senkit.” Én néha pedig nem bánnám, ha szájkosár lenne rajta itthon, amikor este későn dönt úgy, hogy a leghangosabban sípoló játékával kezd játszani.

 

 Egyébként az egy hatalmas tévhit velünk kapcsolatban, hogy ha rátámadna valaki a gazdinkra, akkor mi nekiugranánk, s jól megharapnánk. Kizárólag nagyon kedves, barátságos ebeket választanak ki vakvezetőkutyának, hisz mi mindenhová gazdinkkal megyünk, s ha az agressziónak szikrája lenne bennünk félreértelmezhetnénk akár egy segítő szándékot is, aminek csúnya következménye lehetne, ezért szigorúan csak csupa kedves, cuki ebet képeznek ki egy vak ember segítőjének.

 

Erről is tudom, hogy írtam még az elején, de annyiszor felmerül ez kérdésként, hogy gondoltam, hogy ismétlés a tudás atyja, nem árt ezekről időről-időre beszélni. No és biztos vagyok abban is, hogy vannak olyan követőim, akik esetleg később csatlakoztak az olvasók táborához. S miattuk is fontosnak tartom, hogy egy-egy témát kivesézzek időről-időre. No most pedig el köszönök, vigyázzatok magatokra!

 

Jövő szerdán ugyanitt találkozhattok velem a Napos Oldal Alapítvány Facebook illetve weboldalán.

Ha Tetszett a blog olvassátok el bátran a korábbi részeket is!

Megjelent részek: